kártyák
Feedek
Megosztás
© Blogger.hu Template - Another Sun Flower. Blogger Template by blogger.hu
2017 július 16, vasárnap

A mi Mamánk

1936. július 19-én János, a fiatal kovácsmester és gyönyörű, 20 éves felesége szeretettel ölelték magukhoz újszülött kislányukat.

A szép családi élet nem tartott sokáig, mert  két év múlva az akkor még csak 22 éves boldog édesanyát – Stefániát – egy bagatell baleset következtében kialakult vérmérgezés miatt magához szólította az Úr.

A pici Mária Magdolna fel sem tudta fogni a tragédiát. Édesapja annál inkább. A fiatalember még nagyobb erővel és elszántsággal ütötte a forró vasat a bakonyi faluban, mígnem egy szép napon megismert egy lányt. Úgy gondolta, hogy kislányának szerető édesanyát talált az új szerelmében… Rosszul gondolta.

Öt gyermeke született az új házasságból. Az ötödiket Tibornak hívták. Apró termetű, púpos kisgyermek volt. Nem kicsit púpos, hanem az a típus, akinek a púpját szerencsehozónak gondolták, és megsimogatták a babonás emberek…

Az addigra már nem „új asszony” a púpos születése után magára hagyta az egész családot kisgyerekestől, nagygyerekestől, púposgyerekestől. A kovácsmestert, Mária-Magdolnát, és az öt saját gyermekét búcsú nélkül hátrahagyva Budapestre távozott. Soha többet nem látták őt. A halálhírét hozó táviratig viszont jó néhányszor belepte a hó a Bakonyt.

Közben az addigra már 10 éves nagylánnyá fejlődött Mária Magdolna a maga kis apró, törékeny  termetével nevelgette, ellátta a népes családot. Főzött-mosott-takarított-szeretett-vigasztalt, maradék idejében tanult az apácáknál. Az édesapának pedig még nagyobb erővel kellett ütnie az üllőt ahhoz, hogy a hat gyermeknek enni tudjon adni.

Ennek az egész borzasztó tragédiának mintegy megkoronázásaként jött a második világháború, valamint az államosítás, ami bekebelezte a kis kovácsműhelyt… Sanyarú, szegénységgel és éhezéssel tarkított sors jutott a hat gyermeknek.

Mária-Magdolna viszont keményen állta a sarat. Mi mást lehetne elvárni egy kovács gyermekétől?

A testvérei cseperedtek, ő fiatal nővé serdült, és megismerte szerelmét, Istvánt. Boldogan éltek egy zirci albérletben, született egy kisfiúk, akit olyan nagy szeretettel nevelgettek, mint ahogy Mária Magdolnát nevelték volna a szülei, ha Stefániát nem ragadta volna el olyan hamar a betegség.

A fiatalok megesküdtek egymásnak, hogy az ő családjuk az idők végeztéig egyben marad.

Mária Magdolna és az ő kis famíliája Balatonalmádiba költözött István édesanyjának egyszobás házába, és a tisztes szegénységben csak egy kívánságuk maradt. Szerettek volna egy Hugit a kisfiúk mellé. Hugi elég sokáig kérette magát, de 1963-ban, hat és fél évvel a kis István (Pityu) születése után azért mégiscsak a világra jött.

A következő évtizedekben Mária Magdolnát hol kegyeibe fogadta a sors, hol pedig jó nagyokat ütött rá.

A férjét 1999-ben, 64 éves korában vesztette el, de Mária Magdolna még akkor is a családjáért, az időközben született hét unokájáért küzdve a munkába feledkezett, és hetvenöt éves koráig keményen dolgozott. Nem sokkal végleges nyugdíjba vonulása után  diagnosztizálták nála az Alzheimer kórt. Ez a rettegett betegség nemcsak az emlékeit, de a tudatát is elvette.

Ő már nem ismer meg minket. Mi viszont tudjuk, hogy ki (volt) ő.

Nagyon szeretünk Mama! Boldog születésnapot kívánunk abban a sajátos világban, ahol most tartózkodsz. Ne félj, nem lehet már semmi baj, mert mi úgy fogunk Rád mindig vigyázni, mint ahogy Te vigyáztál a kistestvéreidre hetven évvel ezelőtt.

 


2017 június 20, kedd

Felkészülés

Mint amikor egy nyugdíjas akcióhősnek a lelkiismeretére és a hazaszeretetére apellálnak… És ő nem szívesen ugyan, de mégis vállalja a kihívást.

Na! Pont ilyen voltam tegnap.

Legyen a partnerem ebben a teljes hasonulásban mondjuk Jason Statham. Ezt a párhuzamot akkor vontam, amikor hosszú-hosszú idő után elkezdtem készülődni egy hivatalos találkozóra.

Bementem a gardróbba, és elkezdtem válogatni a már évek óta nem használt hivatalba illő ruhatáramban. Pont úgy, mint amikor Statham kinyitja a titkos rejtekajtót, ahol a fegyverei vannak hosszú évek óta elraktározva végszükség esetére. Arra a végszükségre, amiről ő remélte, hogy sosem fog bekövetkezni. Mert bizton hitte, hogy annyi küzdelem után ő már  élete végéig nyugodtan fát vághat, kerítést javíthat, békésen lovagolhat a környéken. Hiszen ő már véghezvitte, amire hivatott volt az életben.

Ő félredobálta a berozsdásodott revolvereket, én félredobáltam a mostanra „kinőtt” kiskosztümjeimet. Ő hosszan válogatott a megfelelő töltények között, én kerestem egy még nem teljesen kiszáradt szempillaspirált.

Ő a fejébe húzott egy fekete sapkát, én megpróbáltam rendbe szedni a hajam.

Ő beleugrott a bakancsába, én a lábamra erőltettem egy kényelmetlen körömcipőt.

Ő a biztonság kedvéért zsebre vágott két kézigránátot, én egy tartalék doboz cigarettát dobtam a táskámba.

Aztán egyszer csak elkészültünk. Ő is bevetésre készen állt, és én is.

Mielőtt kinyitottuk volna a bejárati ajtót, egy percre tekintetünk összeforrt. Ebben a percben nem volt köztünk különbség. Egyenes háttal, felemelt fejjel, szemünkben a bizonyossággal néztünk egymásra.

Mindketten tudtuk, hogy egy nagyon hosszú, kemény, de győztes csatába indulunk.

Becsuktuk magunk mögött az ajtót, és nekivágtunk.

Ő egyenes északnak vette az irányt, én pedig elindultam jobbra.


2016 június 11, szombat

Meccs

Amikor kitaláltam, hogy Dórival meglátogatjuk Barbarát, hogy kicsit újból együtt legyünk mi hárman, elkezdtem keresgélni az utakat. Mindent figyelembe vettem az időpont kiválasztásánál. Mindent, kivéve a focimeccseket...
-Mikor is értek haza? - kérdezi Lacikám úgy tizenkilencedszer.
-Még mindig május 28-án. - felelem angyali türelemmel.
-Biztos, hogy este 11-kor száll le a géped? - Nem értem, hogy miért nem ereszti el a témát, de ismét megerősítem, hogy bizony, éjjel kell értünk jönnie a reptérre.
-Ki fogod bírni, hogy kevesebbet alszol! - vigasztalom, de látom az arcán, hogy nagyon nem örül ennek az időpontnak.
-Pont akkor van a BL döntő. - böki ki végül a problémát.
-Háát, szívem, akkor bizony választanod kell, hogy foci vagy feleség. - mondom magabiztos mosollyal.
Nehezen válaszol. Látom, hogy kínlódik, pörög az agya.
-Szép volt ez a tíz év veled! - simogatja meg a hajam, és kapok egy puszit is, mintegy búcsúzóul.
Aztán persze hazatérve ő volt az első, akit megláttam a váróteremben szobrozva éjjel tizenegykor..


2016 június 11, szombat

Érzés

Rám néz.
-Anyádnál voltál? - kérdezi.
-Aha! - felelem.
-Szegénykém. - mondja, és megsimogat.
Több szó nem is kell. Értjük egymást.


2016 május 11, szerda

Ne légy

Valamikor réges-régen, még az ikrek kamaszkorában, jártunk egy családterapeutánál. Nagyon helyes, kedves, göndör hajú hölgy volt, közel a nyugdíjhoz. A dolog pikantériája az volt, hogy az éltes/tapasztalt agyhangyász a negyedik foglalkozás után kiküldte a lányokat a szobából, majd az ajtó csukódtával sírva borult a nyakamba, és ezer elnézést kért, amiért nem tud rajtunk segíteni.
Megértettem a problémáját, jól meg is vigasztaltam, hogy ne búsuljon, mert a neves, Európa-szerte híres klinikai gyermek-szakpszichológus is elküldött minket, hasonló indokkal.
Az agyturkász hölgy még akkor közölte , hogy a velem - velem!!! -végzett tesztek alapján kiderült, hogy bennem egészen pontosan nulla az agresszivitás...
Az azóta eltelt sok-sok év alatt a Dunán rengeteg sok víz lefolyt, a lányok is megnormálisodtak, a költséges és semmire nem vezető foglalkozásokat idővel hanyagoltuk,és véresen kemény csatáinkat családon belül, külső segítség igénybevétele nélkül folytattuk.
Az évek során nyilván minden és mindenki változik. Még én is... a nulla agresszivitású, időközben megöregedett anyuka is.
Ezt abból gondolom, hogy ma simán agyonvertem egy legyet. Régen még kihajkurásztam a hajlékomból. Mindenféle trükkel és különféle módszerrel kitereltem a teraszajtón. Ma rácseszett a dög, mert amikor először az arcomba szállt, még csak elhessegettem. Aztán, amikor újra rám mászott, már ütöttem egyet... Majd amikor még mocorgásra bírta magát, és megint az arcomnak vette az irányt, akkor fogtam az adóbevallásomat - mert azt már amúgy is utáltam, más indokból persze -, és agyonvertem. Az első ütésnél még próbált zümmögni. A másodiknál is... Aztán esélye sem volt. Meghalt. Kész.Agyonvertem....


2016 április 29, péntek

Meglepetés

-Hú! Meglepetés! – nyílik lent az előszobaajtó, és Lacikám tér vissza a teraszról a szokásos elköszönős reggeli puszi után. Ilyenkor már nem szokott visszajönni, hacsak nem felejti itthon a telefonját, vagy a szemüvegét, vagy éppen mindkettőt. Ez viszont nem meglepetés, mert ilyen azért előfordul hetente jó párszor.

-Mi történt? – kiáltom fentről, miközben érzem, ahogy az ereimben hűl meg a vér.

-Mondom, hogy meglepetés! – ismétli, de erre már a gyomrom is görcsbe rándul. Mi a fene történhetett az éjjel? Bármi is az, a bejárati ajtó és a kertkapu között kellett bekövetkezni. Az összes agysejtem azon spekulál, hogy ezen a tíz méternyi szakaszon milyen tragédia történhetett.

-Ne kímélj! Essünk már túl rajta! – minden porcikámban reszketve megyek lefelé a lépcsőn. Ébredtem én már annyi meglepetésre, hogy hat életre is elég lenne… Lelki szemeim előtt felsejlik most valamennyi múltbéli borzalom. Melyik ismétlődött meg? Esetleg tud még újat produkálni az élet?

-Mondom, hogy meglepetés! – tényleg harmadjára mondja. Közben leérek a teraszra, és látom ám, hogy az éjszaka érkezett egy citromfa, egy nem tudom milyen másfajta fa, és egy kilónyi eper.

-Hát ez tényleg meglepetés! – hüledezek, és már tudom, hogy az én kisfiam volt a csempész…

Aztán felsejlik a régi énem, amikor a meglepetés szóra fülig érő szájjal reagáltam. Mert a meglepetés akkor még kizárólag szépet és jót jelenthetett.

Miközben megcsodálom a két lecsüngő hatalmas citromot, megfogadom, hogy felhagyok az aggódással.

-Remélem, nem fáztak meg az éjjel! – kezdek el aggódni a fogadalmam után nagyjából három másodperccel.

Kicsit később analizálom magam. Nem telik bele sok idő, mire megfogalmazom, hogy én nem a fiatalkori szépségemet sírom vissza, nem a jó alakomat és a hibátlan bőrömet… A régi lelkemet, a világba vetett bizalmamat, és azt a feltétel nélküli hitet, hogy az élet szép! Azt kérem szépen vissza! De nagyon gyorsan ám!

 


2016 április 26, kedd

Anyák napjára

-Anya! – szól a vigasztalásra váró gyerek, és ölelésre nyújtja  két kezét.

-Anya! – kiált a felháborodott tizenéves, és elutasítóan maga elé tartja a két kezét.

-Anya! – várja a  segítséget a fiatal felnőtt, és kétségbeesetten nyújtja a két kezét.

-Anya! – kiáltja a középkorú, és segítő két kezet nyújt.

-Anya! – sírja az ötvenéves, és két kezével szorít egy öreg kezet.

-Anya! – ébred álmából az öreg, és két kezével markolja a szétfoszló álomképet.

 


2016 február 4, csütörtök

Egy nyitott ajtó

Reggel kinézek az ablakon… valami olyan furcsa. Alaposan szemügyre veszem azt a darabkát, amit látok az utcából… Majdnem minden ugyanolyan ezen a szürkés, esős februári reggelen, mint a többi napon. De csak majdnem, hiszen a szembe nyaraló felső teraszán tárva-nyitva az ajtó. A házban hónapok óta senkit nem láttam, valószínűleg az éjszakai szél nyomta be az ősszel rosszul becsukott duplaszárnyú nyílászárót. Tudom, hogy egy fiatal pár vette meg néhány éve azt a házat, két kisgyerekük van. Egyszer már köszöntünk is egymásnak, ennyi a kapcsolat.

Felhívom a közvetlen szomszédunkat, kérdezem, hogy tudja-e esetleg a tulajdonos telefonszámát. Fogalma sincs, de ő is látta, hogy nyitva az ajtó, és beszélt is a nyitott ajtóról a másik szomszéddal, de telefonszáma neki sincs.

Próbálok nem foglalkozni az egésszel, mert éppen leszokóban vagyok a Terézanyaságról, egy ideje rengeteg energiát fordítok arra, hogy ne legyek sültbolond. Már amennyire sültbolondságnak lehet nevezni azt, hogy genetikailag belém van kódolva, hogy segítsek. Már az általános iskolában is komolyan vettem az úttörők mittudomén hányadik szabályát, miszerint „az úttörő ahol tud, segít”.

Csakhogy már nem vagyok úttörő – győzködöm magam kevés sikerrel -, miközben azt veszem észre, hogy szállok ki a kocsiból a rendőrség előtt.

-Ennyit a Terézanyaságról! – gondolom, és az ügyeletes rendőrhölgynek elmondom, hogy az a szerencsétlen ház a nyitott teraszajtajával egyeseket talán betörésre csábít, a várható eső pedig egész biztosan szét fog mindent áztatni. Kérem, hogy keressék már meg a tulajdonost az adatbázisukból…

A rendőrnő kedves, aranyos, megértő, én pedig megyek a dolgomra.

Órákkal később hazaérek, látom ám, hogy a szomszédban változatlanul csapkodja a szél azt a rohadt teraszajtót.

­-Na jó! – adom fel a fogadalmamat, miszerint most már én is magasról teszek más problémáira. Még egyet telefonálok, aztán tényleg nem foglalkozom vele.

-Halló, rendőrség? Délelőtt voltam bent önöknél… - elmondom, amit kell, aztán megkérdezem: - Sikerült megtalálni a tulajdonost?

A hölgy most is kedves. Már jelezte a szolgálatparancsnoknak..

-Aha! Az eső meg jön, és péppé ázik az ismeretlen szomszéd háza. – És ekkor már tudtam! Tudtam, hogy nem adom fel ilyen könnyen. Segítek, ha beledöglök is! Ha a telefonszámlám a csillagos eget fogja verni emiatt, én akkor is segítek.

-Halló! Tűzoltóság? – elmondom a szituációt. A tűzoltó kedves, megértő. De nem tud segíteni. Ők nem végezhetnek ácsmunkát, mert ők már nem önkormányzatiak. Amúgy sincs életveszély. Talán hívjam a 105-öt, azt a számot Veszprém veszi fel.

-Halló! Tűzoltóság? – Jó fej vagyok, nem említem, hogy a fűzfőiekkel már beszéltem az előbb. – Itt is megértéssel találkozom, de segíteni ők sem tudnak, esetleg egy jó tanáccsal: Hívjam fel az építési hatóságot, ott biztos van kimutatás…

-Halló! Építési osztály? ……. – Aha! Jó! Értem, köszönöm. Szóval felhívom az adóügyet.

-Halló! Adóügy? Tudna nekem segíteni? Kéne egy elérhetőség a szomszédhoz! ….. Aha.. jó. Értem… Állományfrissítés van, nem fér az adatokhoz. Viszont holnap reggel visszahív. Az adóügyes hölgy is kedves, aranyos, segítőkész. Elismerően nyilatkozik, hogy milyen rendes vagyok. Majd holnap reggel megnézi. De próbáljam meg felhívni a szemeteseket, nekik hátha van valami az adatbázisukban.

Én nem rendes vagyok, hanem egy totál idióta! – elemzem a személyiségemet, miközben tárcsázom a „szemeteseket”.

-A megadott címhez van egy telefonszámunk! – szól az ugyancsak aranyos, segítőkész ügyintéző, nekem pedig sziklák gördülnek le a kis szívemről! – Végre! – Ujjongok magamban egészen addig, amíg meg nem hallom, hogy:

-De azt nem adhatom ki.

-Jó, oké! Megértem! – mondom, közben megesküszöm, hogy részt fogok venni valami rendesség-leszoktató tanfolyamon, mert ekkora egy marha biztosan nincs még egy, mint amilyen én vagyok.

Sóhajtok egy nagyon-nagyot, és szépen kérem a hölgyet, hogy hívja már fel azt a rohadt számot, mondja meg nekik, hogy jöjjenek le a nyaralójukhoz, csukják már be azt az átkozott ajtót, mert meg-ő-rü-lök!!!!

Epilógus:

Néhány órával fenti szösszenet megírása után telefonált A Szomszéd. Felhívta őt a Balkom Kft. ügyintézője, megadta neki az én telefonszámomat, és kérte, hogy vegye fel velem a kapcsolatot. A történet tehát happy enddel zárult!

 

 

 

 

 


2016 február 2, kedd

Valaki mondja meg

Réges régen, úgy huszonöt évvel ezelőtt a parkolóba való behajtáskor jött egy szimpatikus – vagy éppen kevésbé szimpatikus, de ez most mindegy – parkoló őr. Derekán övtáska, kezében a jegy, amire feljegyezte érkezésem dátumát, és a cetlit benyújtotta az autóm ablakán.

Amikor elintéztem az összes dolgomat, megkávéztam egy ismerőssel, akivel éppen összefutottam a városban, körülnéztem egy olyan boltban, amibe eredetileg nem is akartam bemenni, visszatértem a parkolóba, beültem az autóba, és kifizettem a díjat. Ha jó fej volt a díjbeszedő, öt-tíz perccel nem foglalkozott, nekem pedig jó érzés volt, hogy az alig megkezdett fél órát nem számolta fel.

Később szigorodtak a szabályok, és a szimpatikus, vagy éppen kevésbé szimpatikus parkoló őröket felváltották az egyáltalán nem rokonszenves parkolóórák.

Ezzel megváltoztak a parkolási szokásaim is, merthogy időhöz lettem kötve. Ha találkoztam valakivel Veszprém városában, már nem biztos, hogy leültem vele kávézgatni, merthogy „lejár a parkolójegyem”. Nem tértem be olyan boltba, amit előzőleg nem terveztem el, hiszen – mondjuk – csak egy órányi jegyet vettem. Persze beülhettem volna…, vagy bemehettem volna.., de akkor el kellett volna szaladnom a kocsihoz, még kellett volna aprót dobálnom a gépbe, és az már ugye rumli.

Ebben az új rendszerben mindig jókora időráhagyással váltottam meg a jegyet, hiszen ki tudhatja, hogy az Apehnél/Navnál mennyit kell sorban állni, vagy éppen mikor kerülök sorra a kórházban, a bankban, vagy ahol éppen a dolgomat kellett intézni.

Ha hamarabb végeztem, bevált szokásként a fél órával, órával tovább érvényes jegyemet átadtam egy éppen leparkoló autóstársnak. Merthogy én azt a helyet kibéreltem két órára, de csak egy órát vettem igénybe. Legyen a tied, kedves Golfos, Opelos, Fordos…. Neked adom, merthogy én ilyen jó fej vagyok. Gondoltam is, hogy majd egyszer én is biztos kapok egy órányi ajándék parkolást. Nem mintha rá lennék szorulva, de akkor is jól esne.

Hát… már nem kapok, és mostantól kezdve nem is adok senkinek, mivel az új parkolóóráknak meg kell adni a rendszámomat is.

Mondja már nekem valaki, hogy ez miért jó? Ha én megváltok három órát, de csak egyet használok fel, akkor a maradék két órányi időt miért nem ajándékozhatom el csak úgy, jófejségből akárkinek?

Az az enyém. Megvettem. Azt csinálok vele, amit akarok. Szerintem.

És szerintem egyáltalán nem korrekt, hogy most kiállok a parkolóhelyemről, eldobom a plusz két órányi jegyet, majd aztán azt a helyet a parkolóórát üzemeltető társaság még egyszer eladja. Vagy még kétszer, hiszen lehet, hogy az utánam jövő is hasonlóképpen gondolkodik, és ő is ráhagyással számol, de ő is korábban végez. És akkor a parkolóórát üzemeltető akár harmadszorra is eladja azt a helyet, amit egyébként én már az adott időszakra kifizettem.

Szóval mondja már nekem valaki, hogy miért kell megadni a rendszámomat, ha leparkolok Veszprémben?

Az észérvek előtt meghajlok, tudomásul veszem és várom a meggyőző magyarázatokat. Ha vannak olyanok…

 


2016 január 11, hétfő

Berki Krisztiánok

Mérges vagyok. Vagy inkább szomorú… vagy talán elkeseredett. De lehet, hogy mégis inkább a kiábrándult jelzőt használnám. Tehát lelkiállapotomat tekintve olyan bizonytalan vagyok. Vagy mégsem.

Gondoltam, hogy nem írom le, megpróbálom megállni szó nélkül.

Aztán arra gondoltam, hogy mégiscsak le kell írni. Egyrészt azért, mert még a végén megárt, ha magamban tartom, másrészt azért, mert ha csak egy olyan emberhez is elérnek a soraim, aki eddig normálisnak tartotta a celeb-rajongást, és az írásom után átértékel valamit magában, akkor már meg is érte, hogy itt csattogok a billentyűzeten ahelyett, hogy a mára kitűzött feladataimmal foglalkoznék.

Van ugye két Berki Krisztiánunk. Az egyiket mondjuk nem tekinteném a magaménak, nem is nagyon foglalkozom vele, hacsak valamelyik média nem tolja túl erőszakosan az orrom elé. Ilyenkor néhány másodpercig – amíg gyorsan el nem klikkelek -, kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy e csodabogár a világon van.

Van aztán a másik Berki Krisztián, az olimpiai bajnok, háromszoros világbajnok és hatszoros Európa-bajnok magyar tornász, lólengés-specialista, akire túlzás nélkül mondhatjuk, hogy nemzetünk egyik büszkesége. Kitartással, akarattal, tehetséggel, lemondásokkal jutott oda, ahol most van, közben 2007-ben kiérdemelt még egy Prima Primissima díjat is.

Őt nem tolja az orrom alá egy internetes felület sem, egyik bulvárlap címlapján sem láttam még. Ez mondjuk lehet azért is, mert nem olvasok bulvárlapot, de ettől függetlenül lefogadom, hogy az előzőleg említett névrokona több ilyenen virított már.

 

Tudom, hogy eddig sok újat nem mondtam, ezért nem is álltam volna neki írással vezetni le a feszültségemet. Viszont az előbb a Facebookon valahogy elém került egy bejegyzés, ami Berki Krisztiántól származott. A neve mellett, zárójelben szerénykedve pedig oda volt írva, hogy „torna”. Egész pontosan így nézett ki a bemutatkozás: Berki Krisztián (torna). Ezt az oldalt kedveli 84 ezer ember.

Elkezdtem keresgélni, találtam még egy Facebook oldalát, ott Berki Krisztián „sportoló” megjelöléssel van fent. Ezt az oldalt 46 ember kedveli. Nem, nem ütöttem félre. Nem 46 ezer, hanem 46 fő.

Utánanéztem a másik Berki Krisztián közösségi oldalon lévő szereplésének is. Kár volt, mert itt szakadt el úgy a cérnám, hogy a mára beígért kuglóf helyett maximum a karácsonyról megmaradt mézeskalács lesz desszertnek.

Az hagyján, hogy neki négy Facebook oldala van. Legyen neki, senki sem sajnálja tőle. De nézzük sorjában, hogy milyenek.

Az első a Berki Krisztián Hivatalos Rajongói Oldal. Igen így. Csupa nagybetűvel, és közszereplő megkülönböztetéssel. Ezt mondjuk „csak” 471 ember kedveli, és 2014. augusztusi az utolsó bejegyzés.

A második Berki Krisztián hivatalos oldala, alatta TV műsor megjegyzéssel, itt 3182 a tetszikek száma.

A harmadik már hátborzongatóbb, mert megkülönböztetésként „aberki” szerepel, alatta pedig kiegészítésként, hogy „Sportoló”.  Még szerencse, hogy nem A Berki-ként említi magát.  Itt a rajongók száma majdnem 245 ezer. Kettőszáznegyvenötezer…

Van aztán egy negyedik is, ez Hódi Pamelával – meg ne kérdezzétek tőlem, hogy ő kicsoda, mert fogalmam sincs -, közös lap, 86 ezer kedvelővel.

Összeadva a konkrét számokat, olimpiai bajnokunkat 84.046 ember kedveli a közösségi oldalon, míg a – bocsánat, nem jut eszembe jobb jelző -,  herevasalt névrokonát több, mint 334 ezren.

Vigasztalhatnám magam azzal, hogy a Facebook azért nem a világ. Nem tükrözheti egy teljes ország véleményét a lájkok száma, ami igaz is. Mégis attól félek, hogy az arányok magukért beszélnek.

Befejezésként írhatnék most sok mindent, de szerintem felesleges lenne.

Azt hiszem, megsütöm mégis azt a kuglófot.


2015 december 25, péntek

Bolond beszéd

-Csak egy percet kérek, uram! – szólt a bolond a trónterem küszöbéről. Zavarában egyik lábáról a másikra állt. A szokásos mosolygás helyett ezúttal kétségbeesett zavartság ült az arcán.

-Ne most! – vetette oda a megszólított, és a szemével intett az ajtónállóknak, hogy zárják be a kétszárnyú ajtót a csörgősapkás előtt.

-Már nem szórakoztat, tehát hasznomra sincs többé. Kegyvesztetté nyilvánítom! – fordult az uralkodó a nagy kerek asztal körül ülő, újonnan megválasztott tanácsnokaihoz, akik lelkesen bólogattak királyuk döntéséhez.

A tanácskozás végeztével a társaság a bálterem felé indult.

-Uram… - próbált a király közelébe férkőzni a szerencsétlen, sipkáját a kezében morzsolgatva. Arcának halványsága a vastag festék alatt is szembetűnő lehetett volna annak, aki akár csak egy pillantást is vet rá.

A király már nem is titkolt megvetéssel fordult el tőle, közben makulátlan hermelinpalástjáról egy nem létező hajszálat csippentett le, hogy ne kelljen régi bolondjára ránéznie sem.

A mulatság reggelig tartott, az udvari bolond senkinek sem hiányzott. Az udvarnokok és az udvarhölgyek egész éjjel dicsőítették a királyt, éltették őt bölcsességéért, a rengeteg eszéért és tündöklő szépségéért.

Másnap a király és kísérete a nép elé vonult. A tömeg tapsolt és hangosan szajkózta: - Éljen a király! Éljen a király!

A bolond a tömeg szélén, csakúgy, mint előző nap a trónterem küszöbén, most is zavartan állt egyik lábáról a másikra.

Utolsó erőfeszítésként, hogy mondandóját az uralkodó tudomására hozza, erőt vett magán. Csörgősapkáját a földhöz vágta, és torkaszakadtából kiabálta.

-Vigyázz, uram! A pünkösdi királyság csak két napig tart! – Ám az éljenző tömeg elmosta hangját. Csupán egy bámészkodó füléig jutott el a kiáltás, de ő is csak legyintett egyet. Bolond beszéd…


2015 november 25, szerda

Az ajtó lelke

Huszonévvel ezelőtt, amikor egy hideg téli napon felvonszoltak ebbe a lakásba, nagyon féltem a gyerekektől. Az évek során lassan megnyugodtam, mert a két kislány nem is foglalkozott velem.

Jött egy ember aki krémszínűre festett, kaptam szép kilincset, a háziasszony pedig rendszeresen megtisztított. Az első fájdalmas emlékem, amikor az engem tartó tokba egyszerűen belefúrtak egy hintát. Egy hintát! Ezt még talán megbocsátottam volna, de nem sokkal később felszereltek rám egy fából készült harkályt. Hogy majd azzal kopognak az ikrek, ha be akarnak menni egymáshoz! Mit mondjak? Nem sokat használták sem a hintát, sem a harkályt… arra volt csak jó az egész, hogy elkezdjék a megcsúfolásomat. Mindenki! Az egész család, mintha összefogtak volna ellenem. Ez azért érdekes, mert ugyanolyan vagyok, mint a többi ajtó a házban, valószínűleg csak nem volt szerencsém, hogy pont ide raktak fel. Kerülhettem volna például a hálószobára, és még ma is hibátlan lennék.

Később pedig elkezdődött a kamaszkor… hát erről nagyon nehezemre esik beszélni. Már arra is összerándultam, amikor Barbara a közelemben járt. Aztán rájöttem, hogy csak akkor bánt engem, amikor előtte a háziasszonnyal kiabál. Kiabálás, csattanás. Azóta lötyög a kilincsem, kilazult a tokom, és a mai napig nem tüntették el rólam a hinta és a harkály nyomát. A firkálásokat meg sem említem…

Amikor azt hittem, hogy ennél már nincs lejjebb, próbáltam beletörődni a sorsba, és már nem is vágytam arra, hogy egyszer majd helyet cserélhetek a hálószoba ajtóval. Na, ekkor történt…

Aznap valahogy minden más volt. A többi ajtó is megérezte a feszültséget, még nyikorogni sem mert senki egész délután.

A szokásos hiszti a szokásos becsapódással fejeződött be, de most még a ház asszonya is nekem esett. Ilyet még senki nem látott a házban. Fogta magát és rám rontott.

Fel sem tudtam fogni, hogy mi történik, egyszer csak megemelkedtem és fél méterrel arrébb találtam magam a tokomtól és a zsanéromtól. A vörös sárkány nem érte be ennyivel. Állítom, hogy ez a nő rosszabb, mint a lánya. Addig ordibált ez után a szégyen után, hogy összeszaladt a két férfi, akikkel addig a napig tényleg semmi gondom nem volt, és a nő határozott utasítására megfogtak engem, és egyszerűen felvittek a sötét, hideg padlásra.

Pár perc múlva újra lépteket hallottam. Azt hittem, talán megsajnáltak, de nem! Ahelyett, hogy visszavittek volna a helyemre, inkább társaságot hoztak nekem. A másik gyerekszoba-ajtót is fellökték mellém. Hónapokig kellett ott raboskodnunk, még a karácsonyt is ott töltöttük.

Ez történt, kérem, szó szerint. Semmit nem tudok felhozni a mentségükre. Nem való ezeknek ajtó!


2015 november 21, szombat

Változik a világ

Huszonvalahány éves koromban ismertem meg őket. Fiatal voltam, csóró voltam, akkor még csak egy gyerekkel. Aztán egyedülálló lettem, majd az ikrek születését követően nem sokkal három gyerekes egyedülálló anyává nőttem ki magam. 1986-ban, amikor  München egy távoli, elérhetetlen világ volt, a tőlük kapott repülőjegyekkel, és meghívólevéllel már rendszeresen jártam hozzájuk. Hazatérve a csomagomban banán volt, és Haribo, és zoknik, cipők, gyerekruhák, ajándék apámnak és anyámnak... Fogták a kezem, bemutatták a nagyvárost, a legszebb helyeket, a legjobb éttermeket.

Ők is jöttek hozzám. A fal bontása előtt nálam találkoztak a keletnémet rokonokkal. Ebben az időben úgy összenőttünk családilag, hogy egyszercsak azon vettem észre magam, hogy Münchenben ülök egy étteremben, ahol egy születésnapot ünneplünk ötvenen. A családjukon kívül én voltam az egyetlen "idegen". A nem vér szerinti. Mégis ott voltam az ünnepelt életútját végigkísérő fényképeken, a nevem szerepelt az ünnepi beszédben. És éjfélkor kihozták az én tortámat.

Évek óta így történt az ünnepség. Éjfélig a barátnőm édesapját ünnepeltük, aki július 21-én született, éjfél után pedig értem folyt a pezsgő, égtek a gyertyák, mert én július 22-én láttam meg a napvilágot.

Akkor már a gyerekeimmel együtt lubickoltunk a  szeretetükben, és nekem nem kicsit fájt a szívem, hogy az én családom már nagyon régen két részre szakadt. De azt a másik részt, amit én elvesztettem, azt ők nekem mindig pótolták.

Szóval átéltünk együtt egy történelmi eseményt: a berlini fal bontását. Ma pedig átéltük az eddig elképzelhetetlent. Felhívtam a barátnőmet, és meghívtam hozzánk. De nem nyaralni. Azt mondtam neki, hogy hónapokig is maradhat, de ha kell, évekig is. Ha úgy érzi, hogy nincs biztonságban a szülővárosában, ha bizonytalannak érzi Münchent, akkor jöjjön hozzánk, a jó kis csendes Balatonalmádiba.  Itt már majd én vigyázok őrá...

Közben halkan, csendben magamban megkérdezem: édes Istenem! Hova lesz ez a világ?

 


2015 november 2, hétfő

Rózsaszín és erős

A bors erősnek erős, az kétségtelen. És kicsi is. Na de mit mondjak arról a rózsaszínű, törékenynek tűnő  babarózsa bokorról, amit az építkezés során minden igyekezetem ellenére sem tudtam megvédeni? Mert "rossz helyen volt".  Megszületett a könyörtelen ítélet: ki kell vágni.

Amikor kivágták, kiásták, majdnem sírtam.

Lehet, hogy a kedvemért, de egyszer csak újra elkezdett hajtani. Ekkor történt, hogy úgy tizenötször átment rajta egy Bobcat. Szerintem a vezetőjének a mai napig rémálmai vannak. A nézésemtől. Meg a járásomtól.

Amikor nem látta senki, picit sírtam. Lacikám megígérte, hogy kapok másikat, amit majd „jó” helyre ültetünk. Hogy ne legyen útban az udvarban parkoló autónak.

Ekkor a babarózsa újra hajtani kezdett, de a kertépítésnél véletlenül legyomirtózták. Semmit nem szóltam, csak megfogadtam, hogy veszek egy vudu babát. És soha, de soha senkit nem engedek be még az udvarba sem. Csak legyen már vége az építkezésnek.

És láss csodát! A babarózsa újra életre kelt, apró kis ágakat, leveleket kezdett hozni.

Boldogságom határtalan volt. Lacikám még az ajtót sem csukta be maga mögött, már újságoltam is neki az örömhírt.

-Kihajtott! Túlélt minden borzalmat!

-Értsd már meg, hogy rossz helyen van! – ennyit bírt mondani, amikor ránéztem. Minden valószínűség szerint neki is rémálmai lesznek egy ideig.

Tehát a babarózsabokor egészen biztosan hosszú, boldog életnek néz elébe. Legfeljebb majd, ha újra terebélyesre nő, nem parkolunk többet az udvarban.

Szóval hogy is van az a közmondás a borssal?

 


2015 október 14, szerda

Kórház

Mama szobatársainak biztos távol él a családja, vagy nagyon elfoglaltak.., de már az elején feltűnt, hogy nem túl gyakran látogatják őket, és mindig csak a kórházi tízórai vagy uzsonna van az éjjeliszekrényükön.
Mára rutinná vált, hogy ha megyünk a Mamához, a szobatársaknak is viszünk egy kis csokit, Túró Rudit, szelet tortát, vagy egyéb édességet. Különösen igaz ez a keddekre, mert akkor Dóri is mindig velem van, és külön program, hogy milyen finomsággal szerezzünk örömet nekik is.
Jó nézni, ahogy az idős hölgyek egy "jajj, nem kellett volna" megjegyzéssel szempillantásnyi idő alatt jóízűen el is fogyasztanak bármit, amit viszünk nekik.
Tegnap éppen a nővérrel beszélgettem, amikor valahogy szóba került, hogy mind a három szobatárs cukorbeteg.
Dóri arca teljesen megmerevedett, és döbbenten ennyit mondott:
-Jééézusom, anya! Jó, hogy nem nyírtuk ki őket!


2015 szeptember 30, szerda

Kazahsztán

Lacikám ma délután nem fest, nem fúr-farag, környékére nem megy a fűnyírónak. Ma focit néz. Én pedig jövök-megyek, teszek-veszek, csendben elvagyok a gondolataimmal.

-Bassza meg! – hallatszik a fotelból. Felkapom a fejem, mert ő igen ritkán káromkodik. Már éppen kérdezni akarom, hogy mi a baj, amikor folytatja.

-Egy Kazahsztán! Legtöbben azt sem tudják, hogy van ilyen ország a világon!

-Hozzám beszélsz? – akarom kérdezni, de rájövök, hogy ostoba lenne a kérdés, hiszen ketten vagyunk a házban. Laci viszont mintha nem is érzékelné, hogy egyáltalán van valaki körülötte, folytatja.

-Kurva életbe! Hat éve alakultak! Mi meg, akiknek történelme van, tapasztalata van, gyakorlata van… - itt kicsit elbizonytalanodik, morfondírozik… - na jó, fogjuk rá… azért valamennyi gyakorlatunk van – győzködi saját magát -,  mi hozzá sem tudunk szagolni…

Sugárzok még magamból néhány kérdőjelet, de hagyom, hadd mérgelődje ki magát. Hátha kiderül, hogy mi hozta így ki a sodrából.

-BL-t játszanak! Beszarok! BL-t! Egy Kazahsztán! – Érted te ezt? – fordul felém. Némileg megnyugszom, hogy azért emlékszik még rám.

Mire kitaláltam volna, hogy mi erre a jó válasz, és hogy valóban érdekli-e, hogy én értem-e, vagy sem, hatalmas sóhajjal elkapcsolta a sportcsatornát.


2015 szeptember 9, szerda

Asszociáció

Kevergetem a reszelt almát a pitéhez, amikor észreveszem, hogy berepült egy darázs, és halkan döngicsélve köröz a nagy nehezen lereszelt, párolódó almahalom felett.

-Hess! – legyintem el egy kézmozdulattal, és hozzákeverem a cukrot az almához. Közben elgondolkozom, teszek-veszek, és mire körülnézek, már három darázs ácsingózik a sütihez valóra.

-Hess! – mondom most már mérgesebben, és – bár nem akarom bántani őket -, azért a konyharuhával odasuhintok, csak úgy a miheztartás végett. Nem való a darázs az almáspitébe.

Közben bepakolom a mosogatógépet, letörlöm a konyhapultot. Mire felnézek, már tíz-tizenkettő is köröz a tűzhely felett.

-Hess, hess! – Nem akarom őket megütni, ezért csak próbálom az ablak felé terelni mindet.

-Nem tehetnek róla! – gondolom magamban. Érzik az illatát, szeretnék megkóstolni. A hibás minden bizonnyal én vagyok, merthogy miért hagytam nyitva az ablakot.

-Jajj! – kiáltok fel, amikor az egyik belecsíp a nyakamba. Fáj. Gyorsan a fürdőszobába megyek, és a nagyítós tükör előtt szemöldökcsipesszel piszkálom a fullánkot, ami a bőrömbe szakadt. Közben a konyhából erőteljes illat érződik.

-Úristen, leég az alma! – Nem törődök tovább a bőrömmel, sietek a konyhába, menteni, ami menthető.

A párolt almám felett vagy százan köröznek… megközelíteni sem tudom a tüzhelyet.  A darazsak védik az almájukat.

 


2015 július 25, szombat

Így jártam

Nyár elején végre eljutottunk addig, hogy a házunkat körülvevő dzsungelből kertet csináljunk. Lacikám – pesti gyerek lévén -, mindenhova térkövet és füvet képzelt el, én viszont szerettem volna virágoskertet a terasz köré, és a bejárathoz.

Rövid, és nem túl heves szóváltást követően a megjelölt helyeken virágoskert lett. Be is ültettem rózsával, ezzel-azzal, ahogy az szokás szerintem.

Teltek, múltak a hetek, és mire a rózsák szépen megeredtek, addigra pont kifejlődtek a gazok is. Rengeteg sok gaz.

-Talán meg kéne kapálnod a kiskertedet! – szólt az uram. Mintha láttam volna egy félmosolyt az arcán….

Hirtelen ezer és egy kifogás keringett az agyamban.

-Nagyon meleg van. – akartam mondani, de ezt azonnal töröltem, mert az én drágám akkor fejezte be a fűnyírást, és patakzott róla a veríték. Nyilván tudja nélkülem is, hogy milyen az időjárás.

-Életemben nem kapáltam. – ez a mondat is megmaradt a gondolat szintjén, mert lelki füleim már hallották, ahogy leveri ezt az érvet. Tutira mondaná, hogy akkor minek kellett nekem kert.

-Elég lesz kigyomlálni. – ez sem öltött hangot, mert tudom én, hogy a kertet bizony kapálni kell, csak ezt a tényt annak idején nagyvonalúan kihagytam a számításaimból. Kizárólag a rózsákra koncentráltam.

-De hiszen nincs is kapánk! – mosolyogtam rá boldogan, amikor végre megtaláltam az igazi, megmentő kifogást.

-De van! Csak szóljál, és odaadom! – mondja ő, és ezúttal nem sikerült titkolnia a félmosolyt.


2015 július 11, szombat

Végjáték

.. Tudod, amikor meghal belőlem egy kicsi, vagy egy nagy, akkor az már meghalt... az már nincs... akkor kevesebb lettem, szegényebb lettem, sérültem... És tudod, én már nagyon sokszor sérültem. Nem tudom, maradt-e még bennem annyi, ami még meghalhat... Egyszer elfogy a torta... nincs több szelet...


2015 június 16, kedd

Jobb napok

Vannak jó napok.. és vannak rosszul kezdődő napok. Aztán hipp-hopp, egy szomorkásan, fájósan, nehezen induló nap úgy a dereka táján fogja magát, és átalakul jobb - sőt mi több -, jó nappá.

Mi kell ehhez? Talán megváltozott az időjárás, és jött végre egy kis eső? Esetleg a politikai megosztó-gyűlölet kampány csendesedett, és egymás vállára borultak a felek? Netán gyógyíthatatlan betegségekre gyógyír született? Vagy valami nagyobb pénznyeremény oszlatott el egy csomó felleget?

Egy frászt! Csupán egy mondat hangzott el. Az is csak írásban, és nem gyöngy betűkkel valamiféle mártott papíron, hanem egy távoli billentyűzetből.

„Szívesen segítek, mert szeretlek.”

Ennyi. Ilyen egyszerűen, mindenféle sallangtól mentesen.

És akkor kisütött a nap is, de már nem tikkasztóan-forrón, hanem simogatva, lágyan. Szerintem még az UV sugárzása is alábbhagyott.

Írjunk még ilyen mondatokat bőven!

 


2015 május 25, hétfő

Dimenziók

Tojásos leves. A barátnőmtől hoztam. Egy hete már, hogy nem főzök. Minek? Kinek? Laci valami világbajnokságon van, külföldön, Mama pedig egy másik dimenzióban él. Él? Inkább csak létezik. Már nem fog becsöngetni, nem fogom a teraszról nézni, ahogy tolja be az udvarra a biciklijét.

Megkóstolom a levest. Finom, bár az anyué sokkal finomabb volt.

Hideg van. Be kéne kapcsolni a kazánt. Laci lekapcsolta az őrlángot mielőtt  elutazott, hiszen harminc fokos nyár volt. Nem gondolta, hogy Pünkösdkor még az ég is sírni fog, én pedig megfagyok itthon.

Inkább takarítok, majd attól beindul a vérkeringésem.  Mama is mindig azt szokta, ha el akarta terelni a gondolatait. Volt is nála patyolat tisztaság mindig. Talán azért, mert gyakran próbálta elfelejteni a körülötte lévő valóságot.

Meggyőződés nélkül húzogatom a porszívót. Nincs is kosz. Egy-két hajszál itt-ott, de azzal nem szoktam foglalkozni. Anyámat idegesítették a hajszálak. Ha talált egyet, fogta és vitte a kukához, és egyetlen egyszer sem mulasztotta el közölni, hogy mennyire utálja őket látni.

Ránézek az étkezőasztalra, rajta a tele tányér a megmerevedett levessel. Már nem fázom, úgyhogy nem fogom azzal folytatni, hogy leemelem a szőnyegről az asztalt és a székeket. Felesleges lenne, és előbb el kéne tenni a hűtőbe azt a  tányér levest. Amit majd megeszem később. Talán.

Csöngetnek. Hát ez ki lehet ebben a cudar időben? Fogom a kapu távirányítóját, kimegyek a teraszra. Senki nem áll a ház előtt. Mostanában többször van ilyen. Hogy csak úgy megszólal a csengő. Biztos valami zavarja a frekvenciát, mondta  Laci. Biztos, hagytam rá. Ennyiben maradtunk.

Szóval nem fogom emelgetni ezt a nehéz asztalt. Elhatározásom véglegesnek tűnik, indulok kihúzni a porszívót.

Csengetnek. Távirányító, terasz. Senki nincs a kapuban.

Oké, Mama, oké! Igazad van, fél munkát nem végzünk. Levest a hűtőbe, asztalt, székeket félre. Rend a lelke mindennek, tudom…

Most már aztán  porszem sincs, hajszál sincs az asztal alatt sem. Bár, ahogy elnézem az ablakra ráférne egy pucolás.

Csengetnek. Nem viszem ki  a távirányítót, csak kinézek a teraszról. Üres az utca.

Nem, Mama! Nem fogok nekiállni esőben ablakot mosni. Inkább kiveszem a csengőből az elemet. Ne haragudj. Pihenjünk most. Jó?

 

 


2015 május 13, szerda

Anyaaaa!

-Jajj, anya! Ne stresszelj már tovább!

-Oké!

-De miért mondasz nekem ilyeneket? Tudom, hogy beteg, nem kell túlragozni.

-Oké! Csak nem akarom, hogy váratlanul érjen. Gondoltam, jobb ha tudod…

-Jól van, anya! Most már a liftben vagyunk. Majd meglátom egyedül is, hogy mi van, nem kell mesélni.

-Oké, kicsim, oké!

Fél órával később:

-Köszönöm anya, hogy felkészítettél. De anyaaaaa! Hiszen ezt nem lehet kibírni…

-Tudom, kicsim, tudom! Ezt bizony nem lehet kibírni….


2015 május 1, péntek

Jóság a köbön

Régebben sokszor idegesített. Mert elmondott mindent százszor. Mert azokról sem tudott rosszat feltételezni, akik nyilvánvalóan ártani akartak neki. Vagy legalábbis kihasználták. Megbocsátott mindenkinek mindenért, akkor is, amikor szerintem már nem kellett volna.

Már nem idegesít. Akkor sem, ha percenként kétszer mondom el neki, hogy nem vihetem őt haza, hiszen otthon van. Direkt azért van otthon, ahol minden percben figyelünk rá, mert nem akarom kiszakítani a környezetéből. Újra és újra megmutatom, hogy a táskája ott van tőle fél méterre, elmagyarázom, hogy mire kell használni a papír zsebkendőt… Nem mama, azzal nem tudsz telefonálni. Ezzel tudsz beszélgetni a Marika nénivel. Felhívjam őt? Szeretnél vele beszélni?

Aztán mire előkeresem a számot, már másról beszélünk. Hogy betörők jártak itt, és elvitték a pénzét. De sebaj! Mondja. Nekik biztos jobban kellett az a pénz, mert biztos éhesek… Ennyire jó az ember az én anyám…


2015 április 29, szerda

Az én anyám

Azt mondta ma anyukám, hogy sokat imádkozik értem. Ő. Értem. Ebben az állapotban. Vasárnap anyák napja. Belehalok…


2015 április 18, szombat

Rövid novella

Vagy. Aztán nem vagy.


2015 április 12, vasárnap

Engedtünk az ötvennyolcból

2015. április 12. A nap, amikor Kovácsi László balatonalmádi lakos egy évvel fiatalabb lett.

Egy ideje már, ha megkérdezték, hány éves, gondolkodás nélkül rávágta, hogy ötvennyolc. Mert hát kérem szépen, azt azért csak tudja az ember fia. De még az ember lánya is. Minek utánaszámolgatni? Jelen évből kivonni a születési dátumot? Minek? Ha az ember tudja, hogy ötvennyolc, akkor annyi, azt’ jó napot!

A jó múltkor, amikor egyszer kiszámolta, mennyi évet kell még dolgoznia a boldog nyugdíjas évekig, akkor is ebből a számból indult ki.

-Még ötöt. - Született meg az eredmény. Hacsak nem változik a nyugdíjjogszabály. Mert azt folyton emelik azok a dögök, ki tudja meddig tart még a stressz és a koránkelés. Öt évig legalább..

Néha kesergett egy kicsit, ha belegondolt, hogy mindjárt hatvan. Hatvan! Úristen!

Ezeken a szomorú pillanatokon hamar túltette magát, annál is inkább, mert a felesége mindig kitalált valami feladatot, hogy ne legyen sok ideje ilyesmin elmélkedni. Hogy hány éves. Elvégre tudja azt az ember.

A minap vendégük jött, egy azonos évjáratú rokon - a Pisti -, aki a kávéját kavargatva felsóhajtott, hogy ő nem is érti hova tűnt az az ötvenhét év, amit leélt. Fogta magát mind az ötvenhét, és husss, egyszerűen  elszálltak.

-Ötvenhét? – Horkant fel László és kedves felesége egyszerre. – Szeretnéd csak, ha annyi lenne, jó lesz az ötvennyolcnak is! - Próbálták elvenni vendégük maradék életkedvét is, de Pisti küzdött. Küzdött és számolt. – Ötvenhét! – jelentette ki a matekolás végén, és fiatalosan, egy hajtásra kiitta a kávéját.

László és a felesége meredten néztek egymásra.

-Akkor még legalább hat év a nyugdíjig. – állapították meg rezignáltan. Merthogy semminek sem tudnak örülni. Még annak az ajándék évnek sem.

 

 


2015 április 5, vasárnap

Húsvét

Már a tegnapi előkészületektől is hullafáradt lettem.

-Nem véletlen, hogy nem lettem szakács. Vagy cukrász. – Jut eszembe Dórikám karácsonyi megjegyzése.

Ma pedig reggel óta ki sem jövök a konyhából. Teszek-veszek, sütök-főzök. Mint ahogy normális háziasszonyok szoktak.

Torta kész, leves kész, hús a sütőben. Közben fel akarom teríteni az amúgy vasaltan eltett terítőt az asztalra, amiről elképzelésem sincs, hogy a fenébe gyűrődhetett össze a vasalás óta.

Lacikám valami meccset néz. Ha akarom, ha nem, hallom, hogy „X.Y-t kölcsönadta klubja, X.Z-t pedig egész jó pénzért eladták.

-Micsoda emberkereskedelem megy ebben a hülye fociban. – jegyzem meg, és cipelem ki a vasalódeszkát, mert hát ugye gyűrötten mégsem tesszük fel a terítőt.

-Normális! – mondja az uram, és le sem veszi a szemét a képernyőről.

-Nooormáliiis? – kérdezem picit sem felháborodottan, viszont röviden, mert nem akarom megzavarni a szórakozásában.

-Az. – Szögezi le, amit persze magamtól is tudok.

-Te mennyiért adnál el engem? – cukkolom kicsit, még látványosasbban cipelve a vasalódeszkát, közben lejjebb véve a sütőt, ránézve a harmadik féle köretre.

Igazából nem is tudom, mire számítottam, de az biztos, hogy erre nem:

-Nem tudom! Azt még meg kell gondolni! – mondja tömören.

Boldog Húsvétot mindenkinek! J


2015 február 28, szombat

Kirándulás

Hát kérem szépen, az úgy történt, hogy tegnap nézegettem a Facebookot, és látok ám egy ismerőst, aki egy hihetetlen méretű hóvirágtábla közepén  vigyorog a lencsébe. Nézegetem a képet, picit tán irigykedek is, aztán elolvasom, hogy ez a szépséges virágtenger az alcsúti arborétumban található.

Alcsút… hm.. nincs is olyan messze. Ezzel párhuzamosan örömmel tapasztaltam, hogy kezd visszatérni a régi énem, tehát gyógyulgatok nem csak fizikailag, hanem tán lelkileg is. A régi énem pedig olyan volt, hogy „adj Uram Isten, de azonnal”.

-Hej, de régen éreztem ezt! – gondoltam magamban, és ezzel a lendülettel kikiabáltam a nappaliban ücsörgő uramnak, hogy:

-Figyelj csak, Lacikám! Elvihetnél engem holnap Alcsútra. – régen egy ilyen kikiabálásnak már annál a részénél szokott szegénykém felhördülni, hogy „figyelj csak…”. Most viszont szépen végighallgatott, és csak egy egészen aprót sóhajtott.

-Miért nem Felcsútra? – kérdezett vissza, de rajtam persze ilyen könnyen nem lehet kifogni.

-Hát akkor oda is! Sőt! Ha már arra járunk, beugorhatnánk Gánton a Gyöngyihez! – terveztem át sikeresen úgy tíz másodperc alatt a mai programot.

 

Az arborétum nagyon szép. Készült is néhány – úgy negyven – fénykép, aminek azt a címet lehetne adni, hogy „A hóvirágok és én”. Szerintem Laci is tök jól nézett volna ki a szépséges szőnyegzettel a háttérben, de ő nem akart fotót.

 

Aztán jött Felcsút. Mit mondjak? Az is szép. Sokáig tanakodva nézegettem,  hogy melyikek lehetnek azok a téglák, amit családilag befizettünk ebbe az építészeti remekbe, ami itt figyel a falu szélén. A kívül-belül végestelen-végig húzódó vörösréz csatornákat ámulattal néztem. Ennyi pénz a világon nincs… Laci szerint pedig annyi erdő nincs a világon, amennyi fa abban a stadionban benne van. De hogy szép, az kétségtelen. Bár szerintem ha már egyszer építkezünk, én lefestettem volna azokat a ronda nagy betonfalakat, de hát ízlések és pofonok. Lehet, hogy valakinek ez így tetszik.

Viszont nem lehet bemenni. Végigfutott az agyamon, hogy – mivel távolról sem vagyok sportember -, életemben kettő stadionhoz volt szerencsém. Barcelona és München. Ezekbe viszont csak úgy simán besétáltam. Lehet, hogy kellett fizetni valamennyit, de szerintem nem sokat, mert arra aztán egészen biztosan emlékeznék. A münchenibe még a gyerekeimet is elvittem, akkor is csak úgy, - keine angst – körülnéztünk.

Na, mindegy. Ezt megnéztük kívülről, és köszönjük szépen a marcona biztonsági őröknek, hogy csak szúrós szemmel néztek, és nem lőttek le.

Beengedtek viszont Gánton a barátnőmhöz, ahol még ebédet is kaptunk, és jókat dumáltunk.

A hóvirágokról a facebookon mutatok képet, ide nem tudok csatolni, viszont remélhetőleg a jövőben gyakrabban jelentkezem.

 

 


2014 augusztus 3, vasárnap

Kívánság

Sokan tudjátok, még többen persze nem is sejtitek, hogy miért tűntem el egy ideje. Igazából nem is az a lényeg, hogy mi történt, de persze elmesélem, mert úgy lesz gömbölyű a történet.

Három hete balesetet szenvedtem, eltörött a kulcscsontom és két bordám,  üvegek roncsolták szét négy helyen az arcom. Elég csúnyán néz ki a bal felem, de a családom és a barátaim – és persze én is – úgy értékeljük ezt az egészet, hogy csoda, hogy élek, meg aztán, mint tudjuk, ebcsont beforr. Ha pedig nem szépen forr be, akkor legalább nem halnak éhen a plasztikai sebészek, eldolgozgatnak majd rajtam, ha eljön az ideje. Addig egyszerűen elkerülöm a tükröket, és élvezem azt a szeretetet és törődést, ami körülvesz, valamint örülök a  naponta érkező „gyógyulj meg” ajándékoknak. Aztán, nem utolsó sorban – és most nagyon őszinte leszek -, színtiszta boldogság, hogy nem kell egész nap a munkahelyemen ülnöm. Néha bevisznek pár órára az irodámba, ahol elintézem a legszükségesebbeket, a többit pedig itthonról, fél kézzel  koordinálom.

Ha nem volna az állandó fájdalom, akár eszményinek ítélhetném ezt az állapotot.

Aztán ma, így húsz nap elteltével  elmentünk vacsorázni, és közben furcsa tapasztalattal gazdagodtam.

Megbámulnak az emberek. Nem ám egy kicsit, csak úgy a szemük sarkából, hanem valahogy úgy nézik az arcomat, mintha a sebek mögött nem lenne ott egy ember, aki ugye valószínűleg szenved. Néznek, mint egy köztéri szobrot, majd a társaságukban lévő többi emberhez fordulnak, és nyilvánvalóan rám tesznek megjegyzéseket. Tiszta mázli, hogy ma szép ruhát adattam magamra Lacikámmal, és még arra is megkértem, hogy tegyen fülbevalót a fülembe. Nem tudom, miért, de így csinosan valahogy kevésbé lélekrombolónak élem meg az emberi ostobaságot.

Gondolom, találgatják, hogy mi történt, és abban a biztos tudatban boncolgatják a lehetséges verziókat, mintha velük nem fordulhatna elő ilyesmi.

Mondjuk a balesetem előtti két másodperccel még én is azt hittem, hogy sérthetetlen vagyok. Na ja, tévedni emberi dolog!

Ösztönösen választottam a leghatásosabb fegyvert a pillantásaik ellen. Megpróbáltam elegánsan hátradőlni a székben – remélem, nem látszott, hogy majd bepisiltem a fájdalomtól -, majd felvettem az éppen figyelővel a szemkontaktust, és a legbarátságosabb mosolyommal leptem meg. Telibe, bele az arcába. Később a következő szemlélődőt szintén így hoztam zavarba.

Ami viszont számomra elszomorító ebben az otrombaságban, az, hogy belegondolok a valódi, állandó fogyatékkal élő emberek helyzetébe. Akik már biztos régen feladták, hogy ilyen kis fricskákkal védjék valamennyire a méltóságukat. Akik szeretnék azt hinni, hogy őket már nem bántja a sok lesajnáló tekintet, amit szerintem lehetetlen megszokni.

Ha ez most egy mese lenne, mondjuk egy jótündéres, három kívánságos mese, akkor én egy tölcsért kérnék a tündértől, amivel tapintatot, emberséget, jóérzést tölthetnék a fejekbe….

Magamnak nem kérnék semmit, mert én előbb-utóbb meggyógyulok!

 

 


2014 június 4, szerda

Macera

Kérem, szíveskedjenek megnézni, hogy a .........telefonszámmal hány éve vagyok az Önök előfizetője!

Megvan? Oké.

Most nézzék meg, kérem, hogy a 8-10 év alatt hányszor késtem a befizetéssel. Ez is megvan? Gratulálok!

Akkor most legyenek olyan kedvesek, és gondolkozzak el azon, hogy az a hadjárat, amit ma velem szemben folytatnak, arányban van-e a késedelmes napokkal - nem lehet több, mint 2-3 nap -, az összeggel - háromezervalahány forint.Már a reggeli SMS-től ideges lettem, mert a legrosszabbkor jött. A két telefonhívásuk pedig komolyan megzavart a munkámban. Ha még egyszer, csak egyetlenegyszer piszkálnak emiatt a pár nap késés miatt, esküszöm, hogy az egész család Önöknél lévő előfizetését felmondom, és ha kell füstjelekkel fogok kommunikálni. Merthogy a második telefonhívástól olyan ideges lettem, hogy most éppen levelet írok ahelyett, hogy dolgoznék.Ha pedig véletlenül eszükbe jutna elnézést kérni amiatt, hogy éppen ágyúval lövöldöznek verébre, kérem NE hívjanak fel, és NE küldjenek SMS-t. Dolgozni szeretnék!!

 


2014 május 25, vasárnap

Vihar

Valahogy éreztem, hogy ma nem kéne kártyázni menni. Dolgom annyi lett volna itthon, mint égen a csillag. De hát – gondoltam – a hagyomány kötelez, meg ugye rám fér egy kis kikapcsolódás… nehogy már csak munka, meg háztartás…. Stb. stb…Szóval elég könnyen meggyőztem magam, hogy csodaszép vasárnap van, és várnak a kártyapartnerek, meg egyáltalán. Egyre jobban utálom, hogy a kötelezettségeim minden szórakozást kiszorítanak az életemből.  Szóval irány a strand! Törzshelyen a törzsasztalnál kiterítünk mindent: telefonokat, pénztárcákat, papírzsepit, egy kis cseresznyét - kürtös kalács is kerül az asztalra -  meg mindent, ami szükséges.  Többek között a parti végén, persze a lapjainkat is.

Ki a fene nézi ilyenkor, hogy jönnek a felhők? Meg ha jönnek is, egyikőnket  sem érdekel, hiszen hatalmas Coca Colás napernyők alatt ülünk, nem egyszer játszottunk már viharban is alattuk.

Szinte fel sem tűnt, hogy a napszemcsit a fejem tetejére toltam már ideje, mert nem sütött a nap.  Nem figyeltem a felhők tornyosulására, csak a lapjárásra összpontosítottam, merthogy a tíz forint per lap azért komoly motiváció.

Aztán eleredt az eső, de mi nyugodtan játszottunk tovább. Később megerősödött a szél, fújta az esőt, mint az állat, csupa víz lett a hátam. Elővettem a strandkendőmet, lazán rádobtam a vállamra, és a kártyacsata folytatódott.

Aztán keményedett a világ, kezdtek elázni a lapok! Na, ne már! Vizes lett a kör tízes!  A strandkendőm sarkával szárazra  töröltem. Az a  kedvenc lapom.

Móniék hoztak ki a vendégeknek plédeket. Barnát, és narancssárgát. Próbáltam barnához jutni, de azt a győri vendégek elkapkodták, kénytelen voltam Fideszes színekbe takaródzni. Pont úgy néztünk ki, mint régen a SZOT beutaltak, bár ők anno csupa fehérben sétáltak a folyosókon.

Egy perc múlva – ilyen talán még soha nem fordult velem elő - , félbehagytam az osztást! Vaker!!!! Mi ez? Olyan szél jött, hogy konkrétan bőrig áztunk nagyjából két perc alatt! A hatalmas Coca Colás napernyők alatt még a bikini alsómból is csavarni lehetett a vizet! Na, ennek fele sem tréfa. Sőt! Az egész egyáltalán nem vicces!

Aggódva gondoltam drága férjemre, aki a szezonnyitó vitorlásversenyen hányódik valahol a két part között ebben a cudar időben. De hát mindenki oldja meg a saját problémáját!

Az eső és a szél még rátett egy lapáttal… vagy kettővel. De inkább öttel-hattal… A szél elvitte a treff négyest, és leejtette egy kisebb tó közepén, ami fél órája még igazi járda volt.

Összekapkodtuk a lényeget, először is ugye a telefonjainkat. Ennél a pontnál kicsit elméláztam, hogy itt az alkalom!  Ha  céges telcsimet mintegy véletlenül hagyom az asztalon szétázni a francba, akkor legalább lesz pár nyugodt napom. Majd jól rákenem a viharra, hogy nem vagyok elérhető. De persze győzött a kötelességtudat, és azt a kis rohadékot is bevittem Móniék kávézójába, a zárt térbe. Mondjuk addigra már csak körülbelül volt zárt a tér, mert a tető ugyan nem ázott be, de mindkét bejáraton dőlt a víz a nem létező küszöbök alatt. Halkan megsúgom, hogy a helyiség tervezőjének először leverném a kezeit, aztán elvenném a diplomáját. Ha élne apósom, aki többek között a budapesti Várban lévő Hilton Hotel belsőépítésze volt, meg az InterContinental-nak,…., meg a Finta József kollegájaként dolgozott, stb…  akkor ennek a kávézónak  a látványába tuti belehalna.

Három perc alatt bántam meg a telefon-mentést, mert már kaptam is a hívásokat, hogy azonnal vitorlát kéne varrnom. Sajnálattal közöltem a kedves ügyfelekkel, hogy még mindig csak a papírmunkákhoz, meg az ügyintézéshez értek, és én balga egész télen csak írtam a hülye novelláimat, meg a regényemet, és nem tanultam meg vitorlát foltozni, javítani. Mea culpa. Kétbalkezes balfék voltam tavaly is, az idén is az vagyok, és tényleg nagyon sajnálom, de ez már csak így marad a jövőben is. Nem varrok! Ha pisztolyt fognak a homlokomhoz, akkor sem varrok! Már csak azért sem!

Közben a vihar is egye idegesebb lett, nem tudom, az ő fejében mi járhatott, de mire megtettem a nagyjából hat méter távolságot a kávézóig, már rám tapadt a kölcsön kapott  pléd a strandkendőmmel együtt, meg a halásznadrágom is. Nagyjából harminc centis vizesárok választotta el az asztalunkat a büfé bejárattól, rajtam meg persze, hogy a legjobb bőr Columbia papucsom volt. Annyi eszem meg nem volt, hogy levegyem…

Kellemes társaság gyűlt össze Móniéknál. A győriek barnában, az almádiak narancssárgában, mindenki szanaszét ázva, a plédet szorongatva kukucskált ki a nagy semmibe… Víz, víz, víz.. A Balcsi egyszerűen kijött a lábunkhoz, és az eső csak szakadt, csak szakadt. Tűzoltó autók szirénáját hallom jobbról-balról, majd mondják, hogy a 71-es főút almádi szakaszát lezárták. Vagy igaz, vagy nem. De mi van, ha mégis?

Jaij! Szegény Lacikám! Mi lehet vele ilyen ítéletidőben valahol a tó közepén! Nem hittem volna, hogy fel tudja venni a telefont, de mégis megpróbáltam hívni..

Legnagyobb meglepetésemre azonnal reagált a hívásra.

-          Szia! Mi van veled? – hangomban persze aggódás, de leginkább didergés. Piszkosul fázom.

-          Semmi. – Közli rezignáltam. Fél órája kikötöttünk, és a Halászkertben ebédelünk. Mert?

-          Vihar! Égből a ménkű! Ítéletidő! – adagolom az információt. - Hmmm? Egyik sem zavart meg?

-          Nem tudom miről van szó, de majd otthon megbeszéljük! Semmi baj az idővel, itt ülünk a kerthelyiségben. Puszi!

 


2014 április 29, kedd

Hurrá, vezetünk!

-          Anyaa! Te nem félsz? – kérdi egészen halkan a gyermek. Nemcsak az arcvonásai feszültek, de az egész teste merő görcsben van.

-          Nincs mitől félnem! Semmi baj, kicsim, nyugodj meg! – Minden erőmmel azon vagyok, hogy  bagatellizáljam  a problémát. Örülök, hogy nem tud rám nézni, tehát nem láthatja, hogy alig észrevehetően ugyan, de mégiscsak behúzom a nyakam a vállaim közé.

-          Anyesz! Ezek  ott vannak már mögöttünk is! – suttogja,  közben meredten néz előre, halántékán apró verítékcsepp csillan meg.

-          Ne törődj velük! Nem tudnak nekünk ártani. – Igyekszem határozott lenni, és próbálok nyugalmat sugározni ebben a nehéz helyzetben.

-          Vaker, már szemből is vagy százan jönnek! –  Nagyot sóhajt. Keze is, lába is reszket.  Látom, ahogy szépséges arca egyre inkább sápad.

-          Nyugalom! Nem akarnak bántani, ebben biztos vagyok!

-          Hihetetlenül sokan vannak ám, anya! – tájékoztat kétségbe esve.

-          Tudom, szívem, de kitartás! Túléljük valahogy! Itt vagyok! Nem kell félni, megoldjuk!

-          Jajj, most már az eső is csöpög! Alig látok!

-          Igen, van ilyen! Túlleszünk ezen is, próbálj meg lazítani drágám!

-          De anya! Ez most itt mit akar? Miért csinálja ezt velem? – Érződik a hangján, látom az arcélén, a testtartásán, hogy elhatalmasodott rajta a pánik.

-          Semmi baj, kicsikém! Váltsál fel harmadikba, indexelj, és kerüld ki! Nemsokára hazaérünk!


2014 április 26, szombat

Ha már Macera-lista

Mari! Na ettől rosszul vagyok! Mondjatok nekem bármit, lehetek Marcsi, Marika, Mária, Hugi, vagy mitbánomén: Géza, Lajos, Gizi, Béla. Bármi... valahány név a naptárban. De a Maritól hetekig depressziós vagyok, és mire kiheverem, megint valaki lamarizik. Brrrrrr.........

____________

Utálom ha idegenek fogdosnak. Még ha a hajamról is van szó, amit ma szokásomról eltérően kibontva hagytam. Bejön ma valaki, megfogja a hajam, egy olyan húsz centire az aljától.
- Ez jó lenne nekem pemzlinek. - próbál poénkodni.
Udvarias maradtam, mert hát mégiscsak...
Tíz perc múlva újra megfogja.
- Legközelebb hozok ollót, és amíg balra tetszik nézni, addig levágom. Csak azért, mert szép!
Rám néz:
- Jajj, de jó! El tetszett pirulni.
Hát elpirultam, ja! A méregtől! Komolyan mondom, azt hittem, hogy fogok egy ollót, levágom és a kezébe nyomom....
Én lassan meg fogok bolondulni az ilyen "jópofa" emberektől

_____________

- Jó napot!
- Jó napot!
- Mennyibe kerül egy darab?
- Mi?
- Csak úgy körülbelül.
- Mi?
- Hát... egy olyan nem túl nagy...
- De mi?
- Az olcsóbb verzióra gondoltam.
- Aha... úgy 100 ezer és kétmillió között.
- Köszönöm, az nekem nagyon drága.

Jaaajjjjj!

 


2014 április 21, hétfő

Hősnő

A minap tévét néztem. Valami akciófilmbe sikerült bekapcsolódnom már késő este. Lenyűgözve néztem a gyönyörű, fiatal hősnőt, amint derékig érő, hosszú, kibontott hajával üti-vágja-rúgja a nálánál háromszor nagyobb férfiakat. Ugrik, pörög, küzd, és természetesen győz a harcban.

Kicsit irigy lettem. Hogy csinálja? Mi a titka? Biztos sokat kellett edzenie, meg önfegyelem, meg minden, mire idáig eljutott.

Megfogadtam, hogy gyakorlok majd én is, mert úgy szeretném, ha egyszer…, majd, ha eleget gyakoroltam…, el tudnék úgy mosogatni, hogy az arcomba lóg a hajam!

 


2014 április 18, péntek

Postán

Múlt héten történt, amikor pár napig véletlenül tavasz volt.  Összes búmat-bánatomat felejtettem – vagy éppen háttérbe szorítottam - a gyönyörű időjárásnak köszönhetően,  és egész jól éreztem magam a bőrömben. Elmúlt az utóbbi idők ingerlékenysége,  kezdtem újra úgy érezni, hogy fát lehet vágni a hátamon.

Szóval, szép tavaszias nap volt, nagyjából úgy 22 Celsius fok, amikor betértem egy meg nem nevezett település valamelyik postájára. Gyakran van ott dolgom – és NEM, nem Almádiban történt! -, a kettes pult mögött dolgozó fiatalasszonyhoz kerülök, akivel gyakran beszélek, ismerem a problémáit.

Lényeg az, hogy jókedvűen bemegyek a postára, magamban dudorászva kivárom a soromat, és ehhez az ismerős hölgyhöz kerülök. Fáradtan ráragassza a levelemre az ajánlott címkét, sóhajt egy nagyot, és azt mondja:

-          Nagggyon meleg van kint, ugyeee?

-          De hát gyönyörű az idő! Ennél szebb már nem is lehetne! Mi a baj?

-          Nagyon meleg van kint, az biztos. – hangzik a válasz…

-          Na jó, ha te nem akarod jól érezni magad a világért sem, akkor nem tudok mit csinálni! De az idő álomszép!

-          ÁÁÁÁ, - hangzik a lemondó válasz, apró kézlegyintéssel -, biztos nagyon meleg van…

-          Nézőpont kérdése! Szerintem tökéletes a hőmérséklet! – mosolygok a nálam legalább tíz, de lehet, hogy tizenöt évvel fiatalabb nőre, kifizetem a levélfeladást, kivételesen inkább számlát sem kérek, és kiszaladok a napsütésre.

 

 


2014 április 16, szerda

A tündér halála

Törpefalván természetesen törpék laknak. Szerencséjükre sok-sok éve hozzájuk költözött egy jó tündér, akinek a szárnyain lévő rengeteg aranypor hatalmas erőt adott. Vidáman röpködött a törpék között, itt is – ott is segített nekik, hogy elérhessenek olyan dolgokat, amikre nélküle nem lettek volna képesek.

Egy idő után azonban már nem volt elég az aprónépnek a mindennapi sok apró csoda: egyre távolibb, egyre nagyobb dolgokat kívántak a tündértől.

Ő pedig csak szállt tovább, teljesítette a kívánságokat akkor is, amikor észrevette, hogy az erőlködéstől a szárnyain lévő aranypor napról napra kevesebb lesz.

A törpök elkezdtek zúgolódni a háta mögött:

- Mi az, hogy mostanában várni kell a csodára? Mit képzel magáról a tündér? Régebben szerettük, de mostanában egyre furcsábban viselkedik.

Mindeközben az aranypor még gyorsabban kopott, majd amikor már semmi nem maradt a szárnyacskákon, a tündér többé nem tudott felszállni a törpék közül.

Kiköltözött a falu végébe, és ma már csak álmaiban van aranypor a szárnyain; olyankor repül még kicsit.


2014 április 9, szerda

Szuperanyu

Órák óta gondolkozom, hogy leírjam-e a mai történetet. Biztosan kapok majd érte hideget-meleget, de nem bánom. Az igazság az, hogy eddig sem szerettem a szuperanyukat. Ma találkoztam megint eggyel, és ez csak megerősített ebben az érzésben.

Délután egy nagyáruházban vásároltam, szokás szerint sietősen, futva kapkodtam össze mindent. Aztán mégis lelassultam, mert egy tündér aranyos, másfél éves forma kisfiú a babakocsijából ragyogó szemekkel nyújtotta felém a párnás kis kezecskéit! Fülig ért a szája a barátkozás örömétől, majd’ hogy nem még a cumija is kiesett a hatalmas mosoly közben.

Annyira kedves volt és barátságos, hogy egy pillanatra megálltam, és én is odanyújtottam neki a kezem. Azonnal ráfonta az ujjait az enyémre, mosoly ment köztünk oda-vissza. Mindketten jól éreztük magunkat rövid ideig.

Aztán szuperanyu nagyon  szigorúan rám nézett, és miközben a kisfiú ujjait fejtette le az enyémről, undokul morogta az orra alatt:

-          Ezt nem szeretem!

Nem tudom, hogy a tekintetemből mit olvasott ki a hölgy, pedig üzentem a szemeimmel ezt is, azt is. Mindenesetre láthatóan felháborodva, magából kikelve tolta tovább azt a tündér kisfiút, akiből majd kitartó, kemény munkával fog egy boldogtalan, szerencsétlen embert nevelni. Szerintem….


2014 április 6, vasárnap

Politika a konyhámban

Régebben volt olyan, hogy kampánycsend. Úgy tűnik, hogy mára sajnos már kiment a divatból ez is. Kár.

Vasárnapra rengeteg bokros teendőnk van a házban és a ház körül, ezért már jó korán elmentünk szavazni. Megtettük, amit meg kellett tenni. Gondoltam, hogy akkor a politikából mára ennyi.

Hazatérve nekiálltam egy süteménynek, amihez kétféle pudingot kell főzni. Azt ugye már jeleztem néhányszor itt a blogban is, hogy nem vagyok túl nagy szakács. Most elárulom, hogy cukrásznak még rosszabb vagyok, de hát gyakorlás teszi ugye a mestert. Szóval kavargatom a pudingokat, ezzel egyidőben csinálom a többi dolgot is, ami a sütihez szükséges. Keverem-kavarom, közben megszólal a telefonom. Gondoltam, hogy talán van még annyi időm a forrásig, hogy felvegyem a készüléket. Rosszul gondoltam, nem volt. Merthogy mindig, minden hívást felveszek. Sosem lehet tudni, hogy idős anyukámnak, vagy a gyerekeknek nincs-e rám szüksége. Hívás tehát megválaszolatlanul nem maradhat.

Futok a telefonért, nyomom a gombot.  Mire visszaérek a tűzhelyhez – igen, abban a nyomorult tíz másodpercben -, az egyik lábosból a vanília, a másikból a csokoládé puding bugyogott kifelé, és sült rá rögves a főzőlapra. Tolom őket gyorsan félre, megégetem az ujjamat, közben hallózok a telefonba….

Nem mondom meg, hogy melyik párt megbízásából keresett a női géphang. Viszont remélem, hogy azt a mondatot, ami keresetlenül kicsúszott a számon, rögzítették.

Aki pedig rámszabadította ezt a fehérnépet, most jöhet lepucolni a tűzhelyemet. A címlistában biztos ott van a telefonszámom mellett a lakhelyem is, úgyhogy idetalál....

Esetleg hozhat magával valami kencét is megégett ujjamra!

 


2014 március 26, szerda

Pályáztam

Elküldtem ezt a novellát egy pályázatra. Májustól lehet szavazni rá, ha valakinek tetszik.

 

http://www.villaalmadi.hu/palyazat/beerkezett-novellak/szolga-maria-sari-villa/


2014 március 11, kedd

Halál

Nem tudok szabadulni attól, amit ma hallottam. Van itt a városunkban egy néni, aki sérült unkáját egyedül neveli, mert a gyermek édesanyja tavaly meghalt. Ez eddig ugye tragédia, nincs mit tenni ellene. De ami mögötte van.... Szóval a néni a beteg unokájával minden nap bebuszozott a kórházba. Egyik nap még látta a lányát, a kislány pedig az anyukáját... aztán másnap, amikor mentek és vitték a finom házi kosztot a betegnek... hát már más feküdt az ágyban. Így tudták meg, hogy előző este meghalt a néni lánya, a beteg kislány anyukája. Nem kaptak telefonhívást, vagy SMS-t, de még egy füstjelet sem.. Kérdezem: normális ez így?
De mielőtt még megint a bíróságra kell járnom azért, mert leírok valamit, itt most azonnal kihangsúlyozom: Így hallottam..


2014 február 13, csütörtök

Párhuzamosan

Valamikor száz éve – na jó, csak harminc – szóval úgy 1984 körül elég kalandosan megismerkedtünk Sabine-val, müncheni barátnőmmel. Akkor még nem beszéltem túl jól németül, de mindenféle nyelvi akadályt leküzdve erős barátság alakult ki köztünk, majd szép lassan családtagjaink között is. Már vagy tíz éve látogattuk egymást évente többször, amikor elkezdtünk felfigyelni arra, hogy bármi történik az egyikünkkel, hamarosan a másikunknál is bekövetkezik. Néhány hónap különbséggel váltunk el házastársainktól, majd találtunk új parnert. Munkanélküliek is egyszerre lettünk, és amikor végre találtam állást, azonnal boldogan hívtam telefonon: „kitartást, nincs sok hátra”. Persze, hogy két héten belül neki is lett munkahelye. Gyerekeink kamaszkori meghülyülése is egyszerre következett be, pedig öt év van az ő fia és az én lányaim között. Azok az apróságok, miszerint egyszerre ment tönkre hűtőnk, mosógépünk, már igazából nem is számítanak.

Az „i”-re a pontot mindenképpen az rakta fel, amikor – legalább tizenöt éve – kedves főnököm, egyben jó barátom – Kornél -,  kölcsön akarta kérni a kocsimat, hogy Budapestre menjen színházba.  Sokáig vívódtam, merthogy nem Kornél nem volt éppen a sofőrök gyöngye, és végül  nem adtam oda az autómat.  Harag nem volt szerencsére, viszont Kornél elkérte egy másik kollegám autóját, amit még az odaúton Székesfehérvárnál össze is tört. Erről persze Sabine nem tudott, de pár nap múlva sírva hívott fel: képzeljem el, a főnöke kölcsön kérte a kocsiját, és még ki sem ért vele Münchenből, amikor karambolozott vele.

Ennyiből akár le is szögezhetjük, hogy véletlenek márpedig nincsenek.

Mostanában egy ideje nem történt ilyesmi, de ma valahogy úgy éreztem, hogy régen beszéltem a barátnőmmel, gondoltam, este majd felhívom. Fél óra múlva csengett a telefonom, és Sabine ennyit mondott:

-          Figyelj! A múltkor mondtad, hogy tönkrement a mosogatógéped! Mi baja volt? És mennyibe került a javítás?

-          Ajjaj! Légy erős, Sabine! Ki kellett dobni! Javíthatatlan volt!

-          Úristen! – sopánkodik hétszáz kilométer távolságból, mert persze hogy tudja, hogy az övé is hasonló cipőben jár.

Gondoltam, hogy még most melegében felkészítem az elkövetkező hetekre, és szép lassan elkezdtem mondani:

-          A mosógépünk is elromlott, és a porszívónk is! Sajnálom, Sabine! Amúgy édesapád jól van? – próbálom terelni a témát…

-          Köszönöm, jól, csak leesett egy híd a fogáról, azt kell visszarakni!

-          Egy híd? Ezt most nem mondod komolyan! Az én anyukámnak is ez a baja! Sabine! Kezdődik a szüleinkkel is?

 


2014 február 3, hétfő

Boldogságos történet

Ma reggel nem mentem dolgozni. Gyártottam különböző ideológiákat is az elhatározásomhoz. Ilyeneket pl.:

- Ki akar ilyen időben vitorlát rendelni? Senki. Szóval tök feleslegesen ülnék a munkahelyemen. - Merthogy egy vitorlaszabodában vagyok irodista.

- Különben is csúszik az út, maradt még a tegnapi ónból itt is, ott is, kár lenne az autómért, ha árokba csúsznék.

- Meg aztán értem is kár lenne, különösen hogy lassan elkészülnek a gyönyörűséges új fogaim... Már ha éhen nem halok közben, mert van ugyan mit ennem, csak nem nagyon van mivel megrágni. Szóval, itthon maradtam.

De a Penny, mint program, nem volt elkerülhető. Különben is: a munkahelyem20 km-re van, a nevezett bolt pedig alig több, mint 500 méter. Szóval kocsiba ülés, bevásárlás, majd két telepakolt szatyor, karton ásványvíz, karton tej behordása különböző anyázások közepette. Pl. : "Annak is a .. anyját, aki kitalálta, hogy a bevásárlás női munka"... meg még: "rohadjon meg, hogy ilyen nehéz minden. Legközelebb szólok a Fekete Lacinak... de szerintem ő is megszakad....".

Na, mindegy, feladat teljesítve. Jó szokásom szerint hazatérve elsőként a számítógépet kapcsolom be, a szatyrokat majd kipakolom utána. Mi lenne olyan sürgős? Fontossági sorrendben átnézek mindent:  Facebook ok. Ott semmi különös. Nézem a Gmailt. Hoppáááá! Mit kaptam? Értesítést, hogy az én blogom egyben január hónap blogja is. Aztamindenitneki!

Elsőként felhívom a férjemet, hogy mégis mit gondolt, mi a hónap blogja?

- Gondolom a tied! - feleli rezignáltan. - Pénzt kapsz érte? - kérdi csak úgy, viccelődve.

- Jajj, Lacikám! Kit érdekel a pénz ilyenkor?

Felhívom Dórit is, ikreim egyik felét. A másikat azért nem, mert tudom, hogy ő is anyagiasan állna a kérdéshez. A harmadik gyerekemet azért nem, mert Sydneyben még éjszaka van...

- Dórikám..... elmesélem mi történt.

- És azért adnak pénzt, anya? - Jajj, micsoda egy család ez, gondolom vigyorogva, mert tudom, hogy csak szekálnak.

De nyílik az ajtó, megérkezett anyukám! Már a lépcső tetejéről kiabálom neki az újságot. Mama néz rám felfelé... láthatóan nem érti, hogy minek örülök. De hát tudjuk, hogy süket, és nem használja a méregdrága kis kütyüt, ami jelentősen megkönnyítené mindannyiunk életét. Mondom neki még hangosabban. Néz rám....

- Az mi???? Biztos nagy dolog, ugye? - és csillog a szeme. Velem örül, csak nem egészen érti, hogy miért.

- Annyira azért nem nagy dolog, mama! Csak nekem nagyon jól esik!

- Hát de akkor az nagy dolog! - Szól az anyai szeretet.

Igen, mama! Nekem nagy dolog! És köszönöm mindenkinek!


2014 január 10, péntek

KLubtagság

A legyezőpálma egy előkelő klub napsütötte sarkában állt már évek óta. Eleinte nagyon jól érezte magát ebben a környezetben, bár a szivarfüst zavarta kicsit. Két lépésnyire tőle  egy antik asztal mellett pazar fotelek várták az üzleti és politikai élet szereplőit, és a pálma büszke volt, hogy dekorációként szerepelhet ennek a finom társaságnak a mindennapjaiban.

Új leveleket hozott, mindegyik nagyobb lett, mint az előző, így már egészen közelről hallhatta a beszélgetéseket, és lassan kiismerte az embereket. Azt a kövér bajszos férfit -  aki havonta másik fiatal lányt csábított átlátszó szövegével -, ellenszenvesnek találta. Az ügyvédet, aki gyakran ült le megbízóival tárgyalni, eleinte csodálta, de hamar megtapasztalta, hogy nagyobb csaló, mint az ügyfelei. Csendben őrizte a titkokat. A bankigazgatóét, aki néha a szeretőjével ült le egy órára a zöld levelek mellé, máskor a feleségével ebédelt ugyanott. A politikusét, aki mindenkinek mindent megígért, és délutánra mindig lerészegedett, ugyanúgy magába zárta,   mint a többiekét.

Egy borongós keddi délután érdekes dolog történt. Odatoltak még egy asztalt, mellé három új fotelt, és hét ember érkezett. Komoly dolgokról suttogtak, közben egyik konyakot a másik után fogyasztották, a dohányfüstöt vágni lehetett. Az egyik vendég viszont nem ivott.  Amikor megkapta az italát, éppen hogy csak belekortyolt, majd amikor senki nem figyelt rá, a pálmára öntötte a pohár tartalmát. A beszélgetésbe is csak néha szólt bele, figyelmesen hallgatta a többieket.

Az első pohár rosszul esett a növénynek, égette-marta a gyökereit, a másodikat csendes megadással szívta magába. Mi mást tehetett volna? A negyediknél azonban minden megváltozott, és a pálma álmot látott. Napfényes tengerparti sétányon, cserepétől megszabadulva élt. Leveleit só illatú szellő cirógatta, szerelmespárok és apró gyerekek szaladgáltak körülötte, vidám turistáknak adott árnyékot, egy közeli kávézó teraszán felszabadult, őszinte emberek beszélgetését hallotta.

-          Hát van másik élet is! –  döbbenten megrázta a leveleit, az álom lassan köddé válva egyre távolabb került.

A vendégek búcsúzkodtak egymástól, a pincérek  záráshoz készülődtek.

- Nézd már – szólt oda a teremfőnök a pincérnőnek -, ez a növény tönkrement! Reggel dobjátok ki, és hozzatok helyette egy másikat! Ki látott már ilyet? Tegnap még semmi baja nem volt….

- Nem kell már ide másik! –  a személyzet meglepetten nézett a távozni készülő társaság eddig oly csendes tagjára -, a klub mostantól az én tulajdonom. Holnap mindenki megkapja a felmondó levelét, egy hónap múlva pedig lebontjuk az épületet. Jó éjszakát!

Egyenes háttal ment ki a míves faajtón, ami valószínűleg nemsokára szintén a pusztítás áldozata lesz.

-          Segítsetek nekem hazavinni! – kérte később a szőke lány  kollegáit, könnybe lábadt szemeivel a pálmára mutatva. -  Megpróbálom megmenteni.

Apró lakásában hónapokig kerülgette az elszáradt növényt, ami semmi életjelet nem mutatott, viszont betöltötte egyetlen szobája jelentős részét. Hétfőnként meglocsolta. Semmi egyéb nem kötötte már a régi munkahelyéhez.

Hetekig tartó álláskeresés után Sydneyben talált új munkát. Lefoglalta régi életének felszámolása, izgalommal töltötte el a jövő felépítése.

Felvirradt az utolsó reggel. Bőröndje becsomagolva, víz, villany lekapcsolva, már csak a kulcsot kell átadnia a főbérlőnek!

-          Nicsak! – pillantott indulás előtt pár perccel az időközben már halottnak tűnt pálmára.

- Ez itt egy új hajtás! Nem hagyhatom  elpusztulni! – Benedvesített egy papír zsebkendőt, belecsomagolta az apró kis képződményt, és óvatosan elhelyezte a táskájában.

-           Jó helyed lesz neked az új lakásomban! – súgta biztatóan, inkább csak magának.

Még egyszer körülnézett, majd bezárta az ajtót, és elindult a reptérre.

Másnapra a magára hagyott nagy pálma teljesen elszáradt.

- Pedig nedves a földje. - állapította meg a főbérlő, miközben morgolódva kicipelte a konténerhez. - A fene se látott még ilyet - állt meg a lépcsőház fordulójában egy pillanatra, és beleszagolt a levegőbe -, mintha tengeri levegő illatát érezném.

 

 

 

 


2013 december 13, péntek

Bábszínház

A Bábszínházból kifelé szakadó esőben mentünk a gyerekekkel a  kocsiig.

- Tik-takot akarok! – követelődzik Barbara.

- Mikor érünk haza? – kérdezi  Dóra  vagy  huszadszor.

Már nem is válaszoltam. Idegesen ültem be a kocsiba, ami persze nem indult. Már csak ez hiányzott. A telefonom  csörög, a férjem  kérdezi, hogy mikor érünk haza. Mondom neki, hogy mi történt, de közben megszólal  Barbi:

-          Tik-takot akarok!

-          Mikor érünk haza? – kontráz Dóri.

-     Miért nem veszel  neki egy doboz Tik-takot? - kérdezi apukájuk 120 kilométer távolságból.

-          Csak. De nem mindegy neked? Segíteni úgysem tudsz, megoldom ezt is egyedül, de ne hívogass fél óránként.

Idegenek jönnek segíteni, tolják a kocsit, közben próbálom beindítani, de egy nyikkanást sem hallok. A telefon megint csörög.

-          Mit akarsz már megint? Gyere ide, indítsd be az autót, vagy vigyél minket haza.

-          Hogy mennék oda? Tudod, hogy elvették a  jogosítványomat!

-          Látod, haza sem tudsz minket vinni, pedig egyúttal Tik-takot is hozhatnál. Egyébként azt hiszem, kihívom a Sárga Angyalt.

-          A Sárga Angyalt? Elment az eszed! Tudod, hogy az mennyibe kerül?

Ez igaz. Tényleg sokba kerül, pénz pedig csak annyi van, amennyit én keresek.

Felhívom a barátnőmet, értünk jönnek, a férje próbálja bütykölni az autót, de semmi eredmény.

-          Tik-takot akarok!

-          Anya, mikor érünk már haza?

Kezd elegem lenni, bőrig áztam, éhes vagyok és ideges. A barátnőmet megkérem, hogy vigyék el magukhoz a gyerekeket, én pedig hívom a Sárga Angyalt.

Amikor a  férjem megint telefonál,  egyszerűen kinyomom.

A szerelő megérkezik, kiszedi a gyertyákat, fúj valami sprét a motorházba, az autó pöccenésre indul. Csak közben beesteledett.

Megint szól a telefon, most már felveszem, mondom, hogy a gyertyákkal volt probléma.

-          Tudtam, hogy ez a baj, csak nem akartam mondani! – látom magam előtt, ahogy a kanapén fekszik a jó meleg lakásban.

-          Na, figyelj! Ma már nem vezetek le Almádiig. Pesten maradunk, itt alszunk.  Jobb, ha ma már nem beszélgetünk.

-          Már délután is mondhattad volna,  hogy ma este barátnőzni akarsz. Hazafelé viszont ne felejts el kenyeret venni, és hozzál valamilyen sajtot is!

 

 

 

 

 


2013 december 8, vasárnap

Rájöttem

Amióta a "kisfiam" kitelepült Ausztráliába, elhanyagoltam a blogot. Bocsánatot kérek azoktól az olvasóktól, akik még mindig idetévednek, és némi olvasottságot adnak az eddigi irományaimnak. Nem nagyon van nekem azóta más gondolatom, minthogy a helyi időhöz hozzáadjak tíz órát, kiszámoljam, hogy tudunk-e beszélni. Én felkeltem, ő pedig most lefeküdhetett le, vagy éppen fordítva. Itt hétfő van, ott már kedd. A köztes néhány órában pedig lógok a Skypon, nézem, hogy elérhető-e, hív-e, és naná, hogy naponta beszélünk. Szerintem kicsit többet is, mint amikor itthon volt.

Nem túl rég van Skypom, talán másfél hónapja, de ha kamerával beszélgetek bárkivel, a rólam mutatott kép mindig fejen áll! Megoldást nem találtunk, elfogadtam, hogy én valószínűleg denevér voltam előző életemben.

Most, hogy újra próbálkoztam visszaállítani a képet egyenes helyzetbe, sírva-nevetve arra jutottam, hogy azért állok fejen, mert az én gyerekem a világ túl oldalán van, és talán ő így lát engem pont normálisan!


2013 november 22, péntek

Férfikönny

A Kommunális Kft-től kifelé jövet nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. A borongós idő csak ront amúgy is nyomott hangulatán. Visszagondolt kisfiú korára, amikor azzal riogatták a szülei, hogy ha nem tanul jobban, kukás lesz belőle. Akkor ebben semmi félelmetest nem látott, sőt kifejezetten vonzotta a lehetőség, hogy hátul kapaszkodva utazhat azon a szép, nagy autón. Lelkesedése miatt szülei inkább az utcaseprés rémét kezdték el felvázolni, szoros összefüggésbe hozva a sötét jövőt az el nem készített házi feladataival.

Aztán el is feledkezett a kukásautóról, megszerette a tanulást, jelesre érettségizett, majd az egyetem után mérnökként áll munkába. Családot alapított, házat is épített, és csak akkor pillantott rá a „szemetesekre”, amikor  karácsonykor, vagy húsvétkor egy-két ezer forintot nyomott a kezükbe.

Szerette kényelmes, polgári életét, és amikor a gyerekeik kirepültek, nagyon jól érezte magát kettesben a feleségével.

Derült égből villámcsapásként érte a gyár felszámolásának híre. Keserves hónapok következtek. Az álláshirdetésekre elküldött pályázatait életkora miatt visszautasították. Ijesztően fogyott a tartaléka, a pénztelenség miatt egyre többször zengett veszekedéstől otthonuk.

Amikor azt olvasta, hogy a városi szemétszállító cég alkalmazottat keres, szemlesütve bár, de azonnal jelentkezett a munkára. Az ügyintéző hellyel sem kínálta, amíg a kínosan hosszú két perc alatt átnézte az önéletrajzát.

- Túlképzett! – mondta a fiatal nő közömbösen, és  felemelte az asztalán megcsörrenő telefont. Székével az ablak felé fordult, láthatóan teljesen elfelejtve, hogy ő ott áll tőle kétméternyire.

Szó nélkül jött ki az irodából,  szinte futott le a lépcsőn,  hogy kint, a forgalmas utcán végre beleolvadhasson a járókelők tömegébe.

Most, hogy csendesen szitálva megeredt az eső, tudta már, hogy bizony sírni kell.

 


2013 november 17, vasárnap

Tapasztalatok 50 +

-          A gyerekkor sajnos elmúlik.

-          Szerencsére a gyerekeim gyerekkora is elmúlik.

-          A tűsarok nem kényelmes.

-          A tupír előnyös.

-          A csipke nem csúnya.

-          A szerelem létezik.

-          Csodák vannak.

-          Az örök barátságokért meg kell dolgozni.

-          Főzni jó.

-          Nem minden munka nemesít.

-          A pénz boldogít.

-          Másnak is lehet igaza.

-          A térképek bonyolultak.


2013 november 12, kedd

Csapda

 

- Na, most már elég volt! – kiabálja torka szakadtából, amikor századszorra is becsapódik az orra előtt a gyerekszoba ajtaja.  Az ajtófélfa körül az elmúlt két évben ujjnyi széles sávban megrepedt a falazás, mostanra apró törmelékdarabkák pottyannak a szőnyegre.

Éjszakákon keresztül töprengett, de nem sikerült semmit kitalálnia, ami megoldást jelenthetne tizenhat éves lánya hisztériás rohamaira. Kilónyi könyvet olvasott ki, pszichológusnál is jártak, de semmi nem segített.

- Utállak! – hangzik az ajtó túloldaláról az a szó, amit már nem tud csendes megadással tűrni.

Ösztönösen cselekszik. Határozottan  az ajtóhoz lép, mielőtt még szokás szerint fordulna belülről a kulcs. Ezt a hangot sem akarja soha többé hallani.

Erővel betolja az ajtót, amit a nála fél fejjel magasabb lány  igyekszik az ellenkező irányba nyomni. Félrelöki a gyereket. Mielőtt cselekedne, még hallja a pánikszerű kiáltást:

- Nem is vagy te anya!

Soha nem érzett erő  önti el. Lánya hófehérre vált arccal nézi a magából teljesen kifordult anyját, aki szélesre tárja a nehéz faajtót, majd egy mozdulattal leakasztja a zsanérról, és erejét megfeszítve a falhoz támasztja.

- Most csapkodd, ha tudod! – veti oda a lányának, és visszamegy vacsorát főzni.


2013 november 7, csütörtök

A szállító

Reggel félálomban már tudtam,  hogy újabb stresszes nap vár rám, és  jó esetben teendőim felére lesz elég a következő14 óra.  Nehezen nyitottam ki a szemem, de muszáj volt, mert csukott szemmel nem tudok belekortyolni az éjjeliszekrényre odakészített kávémba. Érdekes, de  minden reggel találok ott egy eredeti napközis pöttyös bögrébe odakészített jó nagy adag tejeskávét.

Félúton járok a munkahelyem felé, amikor telefonál a GLS futár, hogy  a cég  kapujában vár rám  egy értékcsomaggal. Megbeszéljük, hogy a közeli nagyáruház előtt találkozunk fél óra múlva.

Befordulok a parkolóba, azonnal megtalálom a nagy „G” betűs autót. A sofőr helye üres, csak a jobb oldali ülésen várakozik  egy férfi, aki távolról elég mogorvának tűnik, ezért széles mosollyal közeledek felé. Gondolom, attól majd megenyhül. Ahogy csökken köztünk a távolság, úgy válik egyre feszültebbé az arca, de egyenes háttal ül, csak a keze mozdul lassan a dereka irányába. Nyitnám a hozzám közelebb eső ajtót, de zárva találom.

Mosolygok rá, mint a vadalma, mondom neki az üvegen keresztül, hogy a csomagomért jöttem.

Miért érzem úgy, hogy a tekintetében félelem van? Á, biztos tévedek! Mi  a fene lehetne az én 163 centimben  olyan félelmetes? Átmegyek a kocsi másik oldalára, a teljesen zárt ablakon keresztül szinte az arcába kiabálom bele még egyszer, ezúttal szótagolva:

-                    A cso-ma-go-mért jött-em! A Krisz-ti-án-nal meg-beszél-tük, hogy itt ve-szem át!

Még mindig kapaszkodik az övébe, és az arckifejezése sem vált barátságosra. Rám se néz, csak mereven bámul előre.

Itt valami félreértés van, gondolom éles elmével, és még egyszer ellenőrzöm a fehér transzporter oldalára festett logót! Az első betű stimmel. A „G”.  De a többi? Nem GLS, hanem G4!  Még jobban megnézem az autót, és úgy érzem,  elájulok! Egy pénzszállító páncélautó ajtaját feszegetem  percek óta, folyamatosan mosolyogva!

-                    Bocsánat! – ennyit bírok csak a vastag üveg mögött ülő marconának mondani, de az arca mintha porcelánból lenne formázva, még ezek után sem változik egy jottányit sem. Azért kedvesen intek neki egy „viszlátot”, és jól körülnézek.

Krisztián a parkoló túlsó végében vár rám,  kezében a harmincezer forint értékű kétoldalú ragasztószalaggal. Kifizetem, borravalót is hagyok,  majd gyorsan távozom. Hosszú lesz még ez a nap.

 


2013 november 2, szombat

Séta

1991 nyarán büszkén tologatom hét hónapos ikreimet  a Balaton-parti kisvárosban. Lassan haladunk, mert alig akad járókelő, aki nem szól hozzánk pár kedves szót.

Szembe jön egy idős házaspár. Egymás mellett, szótlanul. Mellénk érve a férfi megáll, és rezzenéstelen arccal ennyit kérdez:

- Mik ezek? Gyerekek?

A döbbenettől a szavam is eláll. Nézek az asszonyra, szemében látom, rögvest helyre teszi az urát.

- Nem látod, hogy rózsaszín a sapkájuk? Lányok – korholja férjét, majd felém fordul:

- Igazán aranyosak.

Egyik kezét közben a vállamhoz érinti. A másikkal férjébe karol, s mennek tovább…